Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.

Idézett hozzászólás:

PETI, A FÖLDÖNKÍVÜLI következő részlet a blog-regényből   71. A Nagy Piramis       Reggeli után elindultunk a piramisokhoz. A taxi ment, ment a jellegzetes házak között, aztán egyszer csak kiértünk a város szélére, ahol azonnal kezdődött a sárgásvörös homokos fennsík, a sivatag, és középen ott magasodott a három hatalmas piramis. Váratlan látvány volt. Első pillantásra inkább valami díszletnek tűnt. Egy réges-régi színházi előadás porlepte, omladozó díszletének.    És túl nyüzsgő volt körülötte minden. Különös ellentéteként az évezredes, állandóságot sugalló köveknek, mindenhol nagyon is eleven, fehér ruhás arabok álltak színes takarós tevékkel, mellettük autóbuszok sorakoztak különböző nemzetiségű turisták tömegeivel, és hangos volt minden. Hangos, poros és forró. Már kora reggel vakítóan sütött a Nap. Csak a kövek hallgattak. Meg az a különös szobor, a szfinx.    Körbejártunk, közben igyekeztünk távol tartani az ajánlkozó idegenvezetőket, árusokat. És próbáltuk kikerülni a mindenütt ott álló, fényképezgető turistacsoportokat. Egyre feszültebb lettem, mintha védekeznem kellene. Óvatosan bekapcsoltam a pajzsot is, csak szűken magam köré, mert egy-egy tolakodó alaknál úgy éreztem, mintha belém akarna hatolni, mintha veszélyt jelentene. Vibrált bennem a feszültség. De a karkötő nem jelzett. Az adás nem indult be. Richard azt mondta, ezek szerint be kell mennünk a nagy piramisba. Hiszen Stonehenge-nél is a kőkör közepén működött csak a kapcsolat. Valószínűleg itt is a középpontban van az az erőtér, amit keresünk.   De én most nem éreztem vágyat, hogy bemenjek a kövek mélyére, hogy hagyjam magam elnyelni ettől a hatalmas kőrakástól. Innen közelről már nem díszletnek láttam, hanem hatalomnak. Az állandóság hatalmának. És ehhez a kőtömeghez képest nagyon kicsinek és védtelennek éreztem magam. Nem, nem akartam alámenni. Nem akartam azt érezni, hogy tonnányi kövek borulnak fölém.    Richard mondta, hogy ezt a Nagy Piramist a régi Alapítók első csoportja építette, a Por népe az Uralkodóknak. Ezzel rögzítették a földi élet alapvető energiáját, lecövekelték a rendszert, amihez aztán a másik tíz csoport kapcsolódhatott. A Por népének, a Dolgozóknak a munkájával épült fel, és az eredmény a Sárkányok népének erejét, az ősi Uralkodók hatalmát hirdeti. De a mai emberek már nem emlékeznek erre az erőre, fogalmuk sincs arról, mi volt ez a piramis eredetileg. A fáraók temetkezési helyének hiszik, mert a későbbi Uralkodók erre a mintára még sok hasonló építményt emeltek. Nem csak itt, Egyiptomban, hanem sok más helyen is a Földön.   Csodáltam a nagyságot, ami sugárzott a három piramisból. Bár továbbra sem volt nagy kedvem bemenni. De tudtam, hogy ha már eddig eljöttünk, nem lenne célszerű most meghátrálnom. Ha már én nem tudom beindítani a karkötőt, hogy jelezzen, akkor menjünk, lássuk, hol fog magától bekapcsolni. Eleinte viszont úgy tűnt, nem sikerül bejutnunk. Először azt mondták, zárva van a piramis. De éppen előttünk indult befelé egy kisebb csoport. Akkor az volt a válasz, hogy ők ezt a látogatást előre lefoglalták. Aztán persze Richard pénze elintézte a helyzetet. Fizetett a csoport amerikai vezetőjének, hogy mi is csatlakozhassunk, aztán megfizette az arab idegenvezetőt is a nagyobb létszám miatt. És azt hiszem, még pár embert gazdagabbá tett, mire eljutottunk mi is a bejáratig.    A hatalmas kőrakás alján, a piramis méreteihez képest egy kis egérlyuknak tűnő résen mehettünk be. A csoport, amihez csatlakoztunk, különös emberekből állt. Izgatottan, áhítattal és nagy sóhajokkal lépték át a piramis szűk bejáratát. Teljesen oda voltak az örömtől, a meghatódottságtól, mindenféle imaszerű dolgokat mondogattak, ámulva csodálták a folyosó hatalmas kőtömbjeit. Én meg azt gondoltam, hogy mi a fenét keresünk mi itt. Idegen betolakodók vagyunk egy olyan helyen, amit nem látogatóknak szántak. Nem kellene itt lennünk. Nem jó ez így. És azt éreztem, hogy bármelyik pillanatban ránk omolhatnak a kövek, hogy megbüntessék az illetéktelen behatolókat. Nem is értettem, hogy a legelső emberek hogyan mertek ide belépni. Nem érezték ezt az elzárt, méltóságteljes energiát, ami idebent van? Nem érezték azt, hogy a folyosót nem emberek lába alá tervezték, nem arra való, hogy apró kis lények mászkáljanak benne ájult csodálattal? Nézzék csak az építményt kívülről, bámulják, de nem arra való, hogy benne járkáljanak, hogy összetapossák a köveit, megtapogassák a falait. Egy atomreaktort is meg lehet csodálni kívülről, de nem sétálgat az ember a belsejében csak úgy, élvezetből.     Mentünk egyre beljebb. A nyomasztó érzés erősödött. Egy szűk járaton haladtunk felfelé, aztán meg egyenesen. Beértünk egy hat méter magas, nagy terembe, ami teljesen üres volt, csak az egyik falába volt bevágva egy lépcsőzetes alakú, különös, magas fülke. Azt mondták, ez a Királynő Kamrája.        Aztán visszamentünk a szűk folyosón, és odaértünk egy meredeken emelkedő, Nagy Galéria nevű részhez. Ez egy több, mint nyolc méter magas, két méter széles és negyvenhat méter hosszú különleges, lépcsős szakasz, elcsúsztatottan épült tetőzettel, oldalt érdekes peremmel, vájatokkal. Az idegenvezető szerint ez egy folyosó. Szerintem meg egyértelmű, hogy nem azért építették, hogy ezen bárki közlekedjen. Ez egy bonyolult szerkezetű kőgépezet pontosan megtervezett belső része. Akár egy motornak a dugattyúrendszere. Ha csak egy folyosót akartak volna építeni, ami csupán a következő kamrába vezet, akkor megtette volna egy ugyanolyan egyszerű járat is, mint amin eddig jöttünk. Miért kellett volna fáradságos munkával, gondosan megfaragott és precízen egymásra tornyozott kőtömbökkel bajlódniuk? És miért volt szükség az amúgy is szűk folyosó alján a fél méter széles, fél méter magas furcsa rámpára? És az abba méterenként belevésett téglalap alakú bemélyedésekre? És miért kellettek középen a teljesen célszerűtlennek látszó, túl sűrűen levő, túl alacsony lépcsőfokok?   Furcsák az emberek. Inkább vallásos bolondoknak akarják látni a nagy tudású őseiket, csak ne kelljen felismerni, hogy kevesebbet tudnak, mint a régiek. Hova lenne akkor a nagy önhittségük?    Aztán egy nagyobb lépcsőfok után alacsony, alig egy méter magas szakasz jött, utána egy kisebb, de magasabb kamra, újabb érdekes vésésnyomokkal. Majd újra le kellett mélyen hajolnunk, mert megint csak egy méter magas járat vezetett a fő helyszínre, a központi helyre, ahova a csoport annyira jönni akart. - A Király Kamrája – mondta nagy áhítattal az idegenvezető. Egy nagyobb terembe értünk, aminek körben vörösgránit lapokkal volt burkolva a fala. Hat méter magas lehetett, és tíz méter hosszú, öt méter széles. Az egyik végében egy nagyméretű, egy gránittömbből kifaragott, vastag falú kőláda állt. És abból az üres ládából valami hatalmas energia sugárzott.     Na, akkor éreztem legerősebben, hogy fussunk ki innen azonnal. Mert ez már szentségtörés. Amúgy vicces, mert valójában azt sem tudom, mi az a szentségtörés, amiről beszélek. Nem ismertem korábban ezt az érzést. A mi világunkban van szeretet, tisztelet, de nincs ehhez hasonló dolog. Ebben az érzésben viszont van egy óriási tisztelet, és egy nagyon nagy távolságtartás. Az az erős, taszító hatás, ami azt üvölti felém, hogy tartsd magad távol ettől, ez nem a te helyed. Ez nem neked való energia. Mit keresel itt, idegen? És mit kerestek itt, ti, emberek? Ehhez nincs jogotok.   Aaron és Richard nyugodtan állt mellettem, őket nem zavarta meg a hely. Richard járt is itt már korábban. Ők inkább rám figyeltek, hogy kell-e nekem segítség, vagy készen álltak, hogy eltereljék rólam a figyelmet, ha valami szokatlant tennék. Bár azt hiszem, bármit csinálhattam volna, nem lett volna nagyon feltűnő abban a csoportban. Volt, aki hangosan zokogni kezdett, amikor beléptünk abba a kamrába, más elszédült, leült a padlóra, többen azt hiszem, imádkoztak, vagy az általuk látott lényekhez kezdtek beszélni. Aztán leültek mindannyian, mi is, hogy ne lógjunk ki közülük, és a vezetőjük irányításával meditálni kezdtek.   A fenébe, nálam meg beindult a karkötő. De akkora energialökettel, hogy felugrottam. Aaron húzott vissza a földre. Éreztem, hogy valami nagyon nagy feszültségű energia zúdul rám, képek sem voltak hozzá, csak vakító, nagy fénysugár a fejemben.    Na, kellett nekem Parancsnoki karkötő! Lehet, hogy el se bírom viselni azt a hatalmas frekvenciát, ami most letöltődik belém, illetve a karkötő kristályaiba. Előzmények és következmények itt: http://ufovagyok.blogspot.hu/

Bejegyzés:

Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:
	Súgó

2021.03.09. 11:01 Kukorelly Edit

A második változat a "hiteles", a költő ezt tartja végleges változatnak. 2009.10.13 13:41 Nóra „Amikor kicsit túl sok lesz a hírekben a pártpolitika, újra el szoktam olvasni az ehhez a témához illő kedvenc versemet. András Sándor 1933-ban született, ezt a verset 1958-ban írta!! És még most is aktuális. Két változatban van meg, egy békésebb és egy karcosabb befejezéssel. András Sándor : Az ASAK beadványa az ENSZ-hez Én, András Sándor Autonóm Köztársaság kérem, hogy vegyenek fel a hatalmak körébe, mert megcsalt mind, ki eddig képviselt, s én magamat akarom képviselni végre. Faképnél hagytam minden hatalmi tömböt, mely harsogta, hogy életem érte boldogan adom, és most jelentkezem. Én, tömegbázis és ember. Vagyis, a nagyok közt is legnagyobb hatalom. A Föld üres sakktábla, s nélkülem nincsen játék, mert én vagyok mind a két támadó csapat: e kuncogó világban önmagam ellensége, aki elvetemülten a torkomon ragad. Nekem nincs repülőm, se bombám, se rakétám, se atomhajtott flottám, se távfegyverem, - csak hagyományos vágyakat tárol köztársaságom, s tudom, ki nincs velem, nincs azért ellenem. S én, András Sándor Autonóm Köztársaság ígérem, nem csúfítom majd harcokkal a napot, mert én nem akarok se veszteni, se győzni: én egész egyszerűen csak élni akarok. És a másik változat: Én, András Sándor Autonóm Köztársaság kérem, hogy vegyenek fel a hatalmak körébe, mert megcsalt mind, ki eddig képviselt, s én magamat akarom képviselni végre. Faképnél hagytam minden hatalmi tömböt, mely harsogta, hogy életem érte boldogan adom, és most jelentkezem: én, tömegbázis és ember, vagyis a nagyok közt is legnagyobb hatalom. A Föld üres sakktábla, s nélkülem nincsen játék, mert én vagyok mind a két támadó csapat: e kuncogó világban önmagam ellensége, aki elvetemülten a torkomon ragad. Nekem nincs repülőm, se bombám, se rakétám, se atomhajtott flottám, se távfegyverem: csak hagyományos vágyakat tárol köztársaságom, s tudom, ki nincs velem, nincs azért ellenem. Elég volt, dühig untam, ne magyarázza senki szurony-komolyan, hogy én mit akarok, ezt vagy azt; megvallom, többnyire mind a kettőt, az én lelkem nem mosták tisztára angyalok. Keresem magamat, így él köztársaságom, tévedni bátor és találgatni szabad. Kérem, hogy vegyenek fel a hatalmak körébe, s ha nem, rám a jövőben ne számítsanak.   Nekem tetszik! :-)”

2020.03.18. 16:40 Vendég

Jó az oldal! Vendég

2017.06.22. 21:26 Nóra

2017.02.13. 16:29 Nóra

„Mit keresek én ezen a bolygón? Mivé lett az a világ, ahova születtem, hova tűnt az élet, amit élni akartam? Hol vagyok én?” Ha idegennek tűnik az a felszínes érzelmi és kapcsolati emberi világ, ami körülvesz, ha értetlenül nézed azt, ami ebben a politikai világban történik, ha nézhetetlennek tartod azt, amit a médiában a tömegek néznek, ehetetlennek hinnéd azt, amit a többiek magukba tömnek, – akkor tudd, nem vagy ezzel egyedül. Ez tényleg nem az a világ, amire születtünk. Ez egy másik. De most ebben kellene élnünk. A legtöbben azonban csupán túléljük a napokat, értetlenül, bénultan nézve ezt a bolondokházát, és azt várjuk, hogy véget érjen ez az idióta filmvetítés, és kezdődjön végre a valódi élet. De nem ér véget, mert ez nem film. Ez az élet, de mi kimaradunk belőle, nélkülünk pedig egyre ostobább lesz a történet.   Ez a világ más, mint amire készültünk, és sokunknak nincs hozzá B-tervünk. Annyira biztosan hittük, hogy ez egy egyre fejlettebb és szebb világ lesz, hogy gyengeségnek tartottunk más variációt feltételezni, árulásnak éreztük volna másra is készülni. Azok, akik realistábbak voltak, és hoztak magukkal A, B meg C tervet is, egészen jól elboldogulnak a mostani, nehezített körülmények között is. De a legtöbben nagyon biztosra vettük, hogy minden rendben lesz. És amikor változott az útvonal, amikor a világ egy zökkenővel letért a az egyenes, emelkedő útról, és ismeretlen tájakon kezdett össze-vissza zötykölődni, akkor a lelkünk egy része leszakadt róla. Megtorpant, lefagyott - és azóta is ott áll dermedten, kómás Csipkerózsikaként, és azt mantrázza magában: „Ez lehetetlen. Ezt nem hiszem el. Ez nem történhetett meg.” De megtörtént, és azóta is történik. Ez itt nem az szép világ, amit elterveztünk. De ez itt a LÉTEZŐ legtökéletesebb világ, amiben élünk. Mert ez az, ami VAN. Az a másik, ami ennél szebb és jobb lehetett volna, az egy NEMLÉTEZŐ tökéletes világ. Az NINCS. És abban a nemlétező világban ott maradt az énünk egy része, az erőnk egy hatalmas darabja – döbbent, lefagyott, félholt állapotban. Ha újra teljes életet akarunk élni, vissza kell hoznunk az elveszett, leszakadt lélekrészünket. Ehhez csak pár lépést kell megtennünk, és aztán újra egésszé válva, már aktív, cselekvő résztvevők lehetünk.  1. lépés: Szembesülés a valósággal. Ismerd fel, hogy ez NEM az a világ. (Az egész ezotéria hiteltelenné vált, amikor beígérte a 2000-es meg a 2012-es nagy világvégét, frekvenciaváltozást, fejlődésbeli ugrást, és aztán semmi sem történt. És senki sem állt ki, hogy bocs, tévedtünk, ezek szerint ez nem az a világ, amit mi előre vetítettünk. Így elmaradt a szembesülés, nem akarjuk meglátni a valóságot – azt, amiben élünk.) Fogadd el, hogy EZ van. Ez a valós világ. Most nincs másik, hiába várod. Ez itt a LÉTEZŐ világok legjobbika.   2. lépés: Ismerd fel, hogy valaki hiányzik belőled. Te nem az vagy, aki itt elveszetten bolyong egy idegen világban. Te ennél több vagy. Erősebb, aktívabb, boldogabb tudsz lenni, de ehhez vissza kell szerezned az eredeti önmagadat, aki valamikor kivált belőled. Keresd meg, hol vesztetted el, mikor szakadt ketté a tervezett életed a megélt valóságtól. Valamikor 1995 és 2012 között történt valami. Egy nagy csalódás, ami abban a pillanatban darabokra törte az addig kerek egésznek hitt életedet. Vagy egy lassú folyamat, ami szinte észrevétlenül távolított el az eredeti életedtől, miközben te végig reménykedtél, hogy már csak ezt meg azt kell kibírnod, és mindjárt rendbejönnek a dolgok.   Lehetséges variációk: - Biztosan hitted, hogy jönni fog valaki az életedbe, hiszen e földi lét előtt már megbeszéltétek, vele tervezted az életedet, együtt vállaltátok a megszületendő gyerekeket. De csak teltek a hónapok, az évek, és nem érkezett meg. Az életed egyik fele üres maradt. - Azt hitted, van egy biztos emberi kapcsolat az életedben: a párod/szülőd/testvéred/barátod/ szellemi közösséged, akit jól ismersz, akire számíthatsz. De ő eltűnt, és valaki más, egy idegen állt előtted. Vagy már nem is állt ott senki, csak a hűlt helyét nézted. - Azt hitted, biztos és jó munkád van, elismert szaktudásod, jó fizetésed. És egyszer csak nem volt semmid. - Amit biztos talajnak hittél, kicsúszott a lábad alól. Azt hitted, tiéd a ház, az autó – de kiderült, hogy minden a bankké, a tiéd meg csak a milliós adósság. Azt hitted, a svájci frank biztos pénz. Kiderült, hogy neked nem az. Másnak lett haszna belőle. - Azt hitted, a tested jól működik, neked engedelmeskedik, és minden rendben van. Aztán kiderült, hogy van valami a mélyben, amit nem láttál meg, és most veszélybe került az életed.  – Ha most vagy fiatal, akkor azt hitted, hogy már egy jól működő világba születtél. És aztán kiderült, hogy becsaptak. Ez nem az a hely, amit a szüleid ígértek neked. Ezért dühös vagy, félsz, és a virtuális világba menekülsz. Hittél valamit biztosat – és az eltűnt. Vele együtt a te hittel és bizalommal teli részed is eltűnt, lefagyott, leszakadt. 3. lépés: Keresd meg, menj vissza érte. Ébreszd fel a kábulatból, és hívd vissza az életbe. Ebbe az életbe, ami nem az, amit terveztél, de ez az, amit most élni tudsz. Beszélj vele, győzd meg, hogy csatlakozzon újra hozzád, mert csak együtt vagytok életre képesek. A leszakadt, elveszett, hiányzó részed nélkül csak vegetálsz, csak túlélsz. De ha visszahozod, újra erős lehetsz.  Ez nem a tervezett szép világ. De ha itt vagy és élsz, akkor még van elég erőd és van elég hited, hogy kihozd ebből a helyzetből a lehető legjobbat. Nem az elképzelt tökéletes lesz, de jobb lesz, mint a vegetáló túlélő élet. És akkor ezen a bolygón már eggyel többen leszünk ébren. És akkor már világosabb lesz…

2017.02.13. 16:21 Nóra

Ez NEM az a VILÁG! Nem erre készültünk. Nem ezt az életet terveztük. Most egy zombifilm forgatásának a közepében ácsorgunk statisztaként, azt remélve, hogy láthatatlanok maradhatunk, nem kell szerepet vállalnunk a véres jelenetekben, és várjuk, hogy egyszer majdcsak vége lesz. De nem lesz vége… Valahol valamikor elcsesztük. Nem vettük észre, hogy fokozatosan kiengedtük a kezünkből az irányítást, és a kontroll nélküli energiáinkból egy hamis álomvilág épült körénk. A rémálmaink világa. Ez itt egy őrült zombivilág. Belőlünk teremtődött és minket akar felfalni. De nem akarjuk meglátni, nem akarunk szembenézni a valódi helyzettel, mert akkor felelősséget kellene vállalnunk érte. Merthogy ezt itt MI hoztuk létre, mindannyian. Nincs rendezője a filmnek, régi sémákból rakódik össze, és ismétli önmagát. Azt akarjuk hinni, hogy nekünk semmi közünk ehhez a vacak és rémes filmhez, csak véletlenül keveredtünk bele, akár egy kocsmai verekedésbe, és reméljük, hogy az asztal alatt megbújva kibekkelhetjük az időt. Pedig EZ a mi világunk. Nem az, amit vártunk, nem az, amit megterveztünk. Hanem az, ami az elszabadult félelmeinkből megteremtődött. Pedig egyikünk sem erre vágyott. Az egyik terv úgy szólt, hogy az 1999. év után lekapcsoljuk a villanyt, és vége lesz az egész itteni játszótér-világnak, mi pedig megyünk tovább, ki-ki érdeme szerinti más-világokba. A másik, módosított variáció szerint, ha a tudomány és a spiritualitás fejlődése miatt életképesek maradunk az 1999 utáni években is, az az érettségünk jele, és már csak pár év kell ahhoz, hogy ez a bolygó egy földi Paradicsom legyen, ahol mindenki boldogan élhet 120 évig, vagy tovább.   Emlékszel? Emlékszel még, mennyire hittünk ebben 2012 előtt? Nemcsak az elvont, spirituális emberek. A tudomány, a racionális világ is arra készült, hogy megépítjük a napkollektorokat, a szélerőműveket, tisztítani tudjuk az ivóvizet, felfedezzük a legtitkosabb elemi részecskéket, megoldódik az energiaválság, megszűnik minden környezetszennyezési probléma, felszámolható lesz a szegénység, gyógyítható lesz minden betegség, és nem lesz többé háború. Hol van ez a szép világ? Itt volt, egy lépésre volt csak tőlünk – és mégis eltévedtünk. Az egész ezoterikus világ várta a 2012-es nagy felemelkedést, megvilágosodást. Megérkeztek közénk az indigó, a kristály és szivárvány gyerekek. Minden készen állt a nagy frekvenciaváltásra. Ami nem történt meg. És azóta is csúszunk lefelé. Annyira vártunk egy szebb, jobb világot, annyira hittünk benne, hogy… azt hiszem, TÚLZOTTAN hittünk benne. Ezért egy álomvilágot gyártottunk, ami túl szép volt, hogy valódi legyen. Álom volt, aztán pedig rémálom lett. 1. Annyira biztosak voltunk abban, hogy a Tudás végre győzni fog. Hogy a tudományos fejlődés már nem állítható meg. Az emberiség visszavonhatatlanul okosabb lesz. Az Ember ura lesz a világának. Igen, biztosan így lesz, nem történhet másként. 2. Annyira hittünk abban, hogy a Jó győzni fog. Ez a szellemi fejlődés már visszafordíthatatlan. Itt van az új, tiszta nemzedék. Az emberiség visszavonhatatlanul bölcsebb lesz. A Szellem ura lesz az anyagi világnak. Igen, csak hinnünk kell, és már így is van. Akkora volt a kudarc traumája, hogy azóta se tértünk magunkhoz. Nem akarjuk elhinni, hogy olyan történt, ami nem történhetett volna meg. Nem akarjuk elhinni, hogy EZ nem az a Világ, amire készültünk. Ezért inkább kikapcsoltunk, és csak a túlélésre koncentrálunk. Azt várjuk, hogy egyszer felébredünk, és újra minden jó lesz. De nem ébredünk fel, ha nem ébresztjük fel magunkat. Amíg pedig kábultan vegetálunk, az elszabadult, kontroll nélküli félelmeink ezt a világot teremtik körénk. Ezt, amit nem akarunk látni, ezért még mélyebbre nyomjuk az arcunkat a párnába, és már fuldoklunk.   Körülöttünk a rémálmaink filmje forog, egyre őrültebb szereplőkkel. Alkalmatlan vezetőket emel a tömeg a trónra, aztán messiásként imádja vagy ördögnek tartva támadja őket, mintha egy régi forgatókönyvet ismételnénk, nem tanulva semmit a múltból. Zombik tömegei másznak át kerítéseken, elvakult terroristák robbangatnak, akár az unalomig ismert akciófilmekben. De ennek a filmnek nincs rendezője. Viszont ez a mi életünk valósága. Csak nem az a valóság, amit akartunk. Fel kell ébrednünk, hogy túlélő statiszták helyett rendezők lehessünk. Ez NEM az a világ! De lehet más, lehet jobb, ha megteremtjük magunknak.

2017.01.01. 21:41 Nóra

Kányádi Sándor Csendes pohárköszöntő újév reggelén Nem kívánok senkinek se különösebben nagy dolgot. Mindenki, amennyire tud, legyen boldog. Érje el, ki mit szeretne, s ha elérte, többre vágyjon, s megint többre. Tiszta szívből ezt kívánom. Szaporodjon ez az ország Emberségbe', hitbe', kedvbe', s ki honnan jött, soha soha ne feledje. Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy, vissza nem fognak a kátyúk... A többit majd apródonként megcsináljuk. Végül pedig azt kívánom, legyen béke. - Gyönyörködjünk még sokáig a lehulló hópihékbe'!

2016.12.21. 21:57 Nóra

Szilágyi Domokos: Karácsony   A puha hóban, csillagokban, az ünnepi foszlós kalácson láthatatlanul ott a jel, hogy itt van újra a Karácsony.   Mint szomjazónak a pohár víz, úgy kell mindig e kis melegség, hisz arra született az ember, hogy szeressen és szeressék.   S hogy ne a hóban, csillagokban, ne ünnepi foszlós kalácson, ne díszített fákon, hanem a szívekben legyen Karácsony.         Boldog Karácsonyt!

2016.12.19. 00:38 Nóra

2016.11.30. 22:18 Nóra

Weöres Sándor ÖRÖK PILLANAT Mit málló kőre nem bízol: mintázd meg levegőből. Van néha olyan pillanat mely kilóg az időből, mit kő nem óv, megőrzi ő, bezárva kincses öklét, jövője nincs és múltja sincs, ő maga az öröklét. Mint fürdőző combját ha hal súrolta s tovalibbent - így néha megérezheted önnön-magadban Istent: fél-emlék a jelenben is, és később, mint az álom. S az öröklétet ízleled még innen a halálon.

2016.11.01. 21:30 Nóra

Mary Elisabeth Frye: Vigasztaló vers Ne jöjj sírva síromig, nem fekszem itt, nem alszom itt. Ezer fúvó szélben lakom. Gyémánt vagyok fénylő havon. Érő kalászon nyári napfény. Szelíd esőcske őszi estén. Ott vagyok a reggeli csendben. A könnyed napi sietségben. Fejed fölött körző madár. Csillagfény sötét éjszakán. Nyíló virág szirma vagyok. Néha csendben nálad lakom. A daloló madár vagyok. S minden neked kedves dolog… Síromnál sírva meg ne állj! Nem vagyok ott, nincs is halál.

2016.09.18. 21:06 Nóra

2016.09.18. 21:03 Nóra

Kedves Ili! Nyugodt és békés olvasgatást kívánok. Ne hagyd, hogy a külvilág sokféle reakciója elrontsa a kedvedet. Nóra

2016.08.13. 19:55 Tatárné Ilona

Drága Nórika!   Azért kereslek itt, mert kiléptem a facebookról. Már nem bírtam a reklámmal nyakon öntött dagonyát, ami a portálon volt. Tudom, háklis vagyok, de akkor sem vagyok köteles elviselni a tolakodást és a pofátlanságot. (most a háziakról beszélek)   Sokkal értelmesebb ide jönni, mindíg van olvasnivaló, látvány, játék és más egyébb. Nagyon köszönöm a megnyugtató válaszodat, amit az üzenetemre küldtél, ha kezdek lankadni, újra elolvasom. Őszinte szeretettel üdvözöllek Ilona

2016.06.21. 21:35 Nóra

2016.05.19. 00:13 Nóra

2016.03.20. 20:53 Nóra

2016.02.17. 23:02 Nóra

2016.02.17. 22:56 Nóra

Újabb festményem: Mahatma Gandhi 30 cm x 40 cm, akrilfestmény

2016.01.24. 10:19 Nóra

Ki veszi át az Üzenetet? Michelangelo kétségbeesett segélykiáltása a Sixtus-kápolnából     A Sixtus-kápolnában a mennyezeti freskósor szíve, gyújtópontja az oltár felett, bal oldalon levő, rejtélyes üzenetű sarokfestmény. A főkapun belépve Jónás hatalmas, lendületesen előrehajló alakja ragadja meg a látogató szemét, Jónás pedig két kézzel, nagyon határozottan mutat erre a különleges sarokfestményre. Senki sem érti, hogy miért. Azon a bal oldali sarokfestményen egy zseniális tehetséggel megfestett, meztelen férfialak nyúl előre, akinek karja egy kétségbeesett mozdulattal szinte kiemelkedik a fal síkjából. A Sixtus-kápolnában bárhonnan nézzük, mindig úgy tűnik, mintha pontosan a nézőnek nyújtaná a kezét. Reménytelenül, elakadva, mert senki sem érti, és nem veszi át tőle azt az elveszett üzenetet. Michelangelo titkát nem látjuk, nem értjük meg. Ki veszi észre? Ki veszi át az Üzenetet?   Az írás itt olvasható:     http://michelangelotitok.blogspot.hu/2016/01/ki-veszi-at-az-uzenetet-michelangelo.html

2016.01.24. 09:57 Nóra

[756-737] [736-717] [716-697] [696-677] [676-657] [656-637] [636-617] [616-597] [596-577] [576-557] [556-537] [536-517] [516-497] [496-477] [476-457] [456-437] [436-417] [416-397] [396-377] [376-357] [356-337] [336-317] [316-297] [296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]