|
A megtalált boldogság
2009.02.09. 18:44
2009. február 9.
Csak két hónap telt el a legutóbbi írásom óta, de belefért jó pár évre szóló élmény.
Különös volt visszaolvasni az egykori szenvedéseimet, gyötrődéseimet. Mintha egy előző életre néznék vissza.
Amikor benne van az ember a szenvedésben, akkor nagyon fáj, akkor üvölt. De ha megvan az eredmény, a sikerélmény, a boldogság elsöpri a múlt fájdalmát. Ha nem írtam volna le, nem emlékeznék rá, hogy ennyire fájt, hogy ennyit gyötrődtem. De valószínűleg éppen ezért írtam le, hogy ne felejtsem el. És ne legyen megint túl nagy mellényem azzal, hogy milyen jól megoldottam a feladatot, nem is volt ez nehéz… Hát, utólag már nem. De amíg benne voltam!...
Végigmentem az összes eltemetett fájdalmamon, sérülésen… és amikor úgy tűnt, végre kész a leltár, akkor jött az utolsó adag, egy jó nagy rakás SZÉGYENérzés. Megsemmisítő, földbe taposó. Mit akarok én itt? Mit képzelek magamról? Ki kérdezett?...
Ott voltam a gödör legalján.
Meghaltam.
Aztán újjászülettem.
Jó lenne tudni, hogyan. Jó lenne receptet adni, hogy mások is értsék. De hiába mutatok egy utat, azon mindenki úgyis egyedül jár.
Inkább csak elmondom, mire emlékszem.
December elején megfutottam az utolsó szenvedős körömet – akkor azt gondoltam, ez a legmélyebb szint már bennem. Aztán, ahogy megtaláltam és befogadtam azt az elvesztett hároméves kori önmagamat, vele együtt valami határtalan érzelmi boldogság is megérkezett. De olyan heves érzelmi viharokkal, mint egy tornádó!
Október óta ismerkedtem az énem érzelmekkel teli, új részével, de most kiderült, hogy ez csak a bevezető szellő volt ahhoz képest, ami ezután jött!
Folyamatos, nagybetűs BOLDOGSÁG volt bennem, akkor is, amikor a felszínen éppen csendesült az érzés, vagy látszólag józanul működtem.
„A felújítás alatt az üzlet működése zavartalan.”
Egy ilyen tábla lógott valahol bennem. Amikor munka volt, ott fehérlett előttem a horoszkópábra, akkor teljesen normál üzemmódban működtem – sőt talán jobban is, mint korábban. De ahogy kikapcsolt az agyam munkarésze, jött az érzelmi tornádó, ezzel az elsöprő „Szerelmes vagyok az életbe”-érzéssel.
És szép volt az élet, a szürke aszfalt meg az ónos eső… minden szép volt. Ahogy egy börtönéből szabadult rab tud örülni bárminek, ami a szabadsághoz tartozik…
És egyre több mindent fedeztem fel magamban is. Addig ismeretlen részeket, új gondolatokat…
Ez a boldogság is olyan volt, mint amikor egy rég elfelejtett szobában megtalálja az ember az ünneplő ruháját, ami gyönyörű, de eddig nem merte használni, nehogy bekoszolódjon. És a felismerés: nem fog elkopni. Nem fog elszakadni.
Hogy a boldogságot használni kell, mert attól erősödik, fényesedik, és nem elzárva őrizgetni, mert eltelik az élet, és aztán késő lesz…
De ezek persze csak utólag ilyen egyértelmű gondolatok. Akkor csak viharos érzések voltak.
Minden reggel más-más hangulatban léptem ki az utcára.
Volt úgy, hogy csodálattal néztem mindenre, milyen tökéletes. Az emberek, a házak, a szemét az utcán, a levegő, az autók… Milyen csodálatosan tökéletes ez a világ!
A következő nap úgy éreztem, mindezt én teremtettem, hiszen mindez az én világom része. Milyen nagyszerű dolog itt élni, az általam ilyen különlegesre teremtett világban!
Aztán pár nap múlva megláttam minden emberben, hogy ő is ugyanígy teremti a saját világát, és hálás voltam mindenkinek, az öreg néninek, az utcasarki koldusnak, a fekete kabátos srácoknak, hogy bevettek a saját világukba, és most együtt játszhatjuk ezt az életet…
Aztán szerelmet éreztem minden és mindenki iránt. Pár nap múlva mérhetetlen tiszteletet azért, hogy ő is ezt az életet választotta, hogy itt él… Vagy volt úgy, hogy képzeletben kitártam magam, és magamba szívtam mindent, ami körülöttem volt, mert éreztem, hogy MINDEZ én vagyok… Hú, az nagyon jó érzés volt…
Aztán ezek persze elmúltak. Volt, ami csak pár percig tartott, volt, ami órákig, és még máskor is visszatért.
Közben persze voltak szomorúbb pillanatok, volt, amikor megállt az idő, és nem értettem, mit keresek itt, mit akarok itt… volt, amikor meghökkentem, mert furcsa volt a másik ember reakciója, botladoztam is néha,… de egy-két óra múlva mindig visszatért az alap-boldogság.
Az egész állapot egyre inkább beállt egy intenzív Szerelem-érzésbe, amihez nem egy másik ember tartozott, hanem maga a világ.
De ez nem egy stabil helyzet volt, a széllökések továbbra is tartottak.
Korábban úgy éreztem, hogy a józan ész szárazföldjéről fejest ugrottam az érzelmek óceánjába, de majdnem belefulladtam, ezért gyorsan visszakapaszkodtam a partra. Most rájöttem, hogy azért nem tudtam úszni, mert a pár centis víz alatt mocsár volt: az eltemetett, elfojtott bánat mocsara. ( Ez szép költői kép, ugye? Érzelmek, líra, stb…) Szóval mocsár, ami lehúzott, hát persze, hogy nem tudtam benne úszni. De ezekkel a szenvedésekkel sikerült nagyrészt felszínre hozni a sarat, megtisztítani a vizet. És most már lett egy stabil alja a tengeremnek, felül pedig szép tiszta vize… És ez nagyon klassz volt, élveztem a fürdőzést a nagyobb hullámokkal együtt is, amik azért időnként arcul csaptak. De ez már nem nagy pofon volt végre, hanem játékos fröcskölés…
Itt tartottam pár héttel ezelőttig, de éreztem, hogy még nincs vége a meccsnek. Valahonnan még fúj a szél, valami még van a mélyben…
Hát meglett…
Ez a Mariana-árok az óceán legalján, a lélek mélye vagy a pokol legalja…
Oké, ezek túl nagy képek, de hát mindenkinek a saját pokla a legmélyebb. Biztos van nagyobb, meg van kisebb is, de nekem ez volt az a mélység, amit addig nem láttam meg.
És ez az, amihez már nincsenek szavak, mert ha megfogalmazom, színház lesz és hazugság. Az érzés olyan volt, mint a pokolraszállás, és az ok valójában lényegtelen, hiszen ez mindenkinek egyéni. A legmélyebb félelemmel szembenézni…
Azt mondják, az a Halál. Attól fél végső soron mindenki.
Lehet, de azt gondolom, mindenkinek mást jelenthet meghalni.
Én speciel a fizikai haláltól nem igazán félek.
Pontosabban félek, de főleg a testem retteg tőle, fél a fájdalomtól, a betegségtől, sérüléstől… de közben a szellemi részem tudja, hogy utána úgyis jobb lesz, hogy a Kapun túl minden rendben van…
Szóval a Halállal szívesen szembenéztem. Az nem volt nagy ügy.
De mögötte ott volt a Megsemmisülés. És abban a valódi nagyhalál: a SZÉGYEN.
Na, az vacak helyzet volt.
És nem is igazán emlékszem, mi történt.
Belül meghaltam, aztán feltámadtam.
Aha, ilyen egyszerűen.
Valószínűleg ez ilyen egyszerű, csak mi bonyolítjuk túl, mert szeretjük ezt a színházat, amit játszunk.
Egyébként tényleg jó játék.
Főleg innen, a túloldalról nézve, a Feltámadás után…
És most itt tartok.
Ez egy új élet. Érdekes. Én ugyanaz vagyok, és mégis új életet élek.
Az eddigi is én voltam, megvan minden a múltamból, sőt, most van meg csak igazán, hiszen eddig a nagy részét nem is ismertem, nem is használtam…
Teljesebb vagyok.
És valamivel tapasztaltabb is.
Ezért nem gondolom azt, hogy ez volt az utolsó tornádó az életemben, és nem hiszem, hogy nem lesz több pokolraszállás.
Csak abban bízom, hogy „mindig az első pofon a legnagyobb…”
Tehát ha ezen túl vagyok, akkor a többi menet már egyszerűbb lesz, mert tudni fogom, mire való az egész játék…
Már remélhetőleg közben is észreveszem, ha mocsarasodni kezd az érzelmek tengere, és időben kikotrom, míg még kisebb a baj.
És a következő mélységből már tudom, hogy ki lehet jönni, mert ha egyszer sikerült, akkor működőképes a dolog…
Szóval most nyugalom van, kellemes a tengervíz, szeretem a világot, még ha időnként homokszemek is kerülnek a gépezetbe…
És kíváncsian várom, mi következik…
…Mert most jó kaland ez az élet!!!
| 
